Már két Átalakuló Közösségek képzést tartottunk: az alapfokút és a haladót, úgyhogy ideje volt egy lépést előre tenni. Most az volt a cél, hogy az „elismerő feltáráson” keresztül – amely az átalakulósok által használt megközelítés – további eszközöket adjunk a katalizátoroknak. Aztán lehetőséget teremtsünk arra, hogy a közösségek jobban lássák egymás munkáját, illetve a későbbiekben meglátogassák egymást. A katalizátorok „nehéz kalapjáról” is szó esett: azaz hogy milyen vezetők is ők, illetve milyen stílusokból válogathatnak…

Be vagyunk feszülve a lecsó miatt…

Képzéseink során fontos szempont, hogy mindig más közösséghez menjünk: így ők biztosítják a helyszínt, gondoskodnak az étkezésről és emellett megmutatják: milyen környezetben, milyen témák mentén ügyködnek. Ezek az alkalmak kiválóak arra, hogy mélyebben megismerjük a milliőt, amelyben munkálkodnak és a közösségek azon tagjait is, akik nem járnak a közös összejövetelekre. Most Pécs volt a helyszín és a Hősök tere munkacsoport a vendéglátóink. Izgultak nagyon, hogy szép legyen a ház (sokat készültek, még villanyt is szereltek), aztán hogy az étel is mindenki ínyére való legyen. Mivel hiszünk abban, hogy az asztalra kerülő étel komoly tényező, ezért a húsmentes menü a kívánatos, illetve mindig értékeljük, ha helyi termelőktől származó alapanyagból főznek. A pécsiek felelőse – a tőle megszokható igyekezettel – fedezte fel a termelői holmikat és a szombat esti beszélgetésben jót derültünk azon, ahogy előadta a kálváriáját.

A munkacsoport tagjai pazar ételeket készítettek: szombaton sütőtökleves és káposztás lecsó került az asztalra, vasárnap pedig brokkolikrémleves és krumplifőzelék tükörtojással. A reggelit és a vacsorát batyus módszerrel oldottuk meg, amihez az igen finom kenyérféléket környékbeli pékségből szerezték be, a sajtokat is helyi termelőnél vették, a többi hozzávalót pedig a résztvevők hozták otthonról.

Barátkozás, bemelegítés

Képzőink – Tracey Wheatley és Ferenczi István – elsőként megalapozták a tréning hangulatát: az ebédfőző csapatot izibe' kicsábították a konyhából, hogy az ismerkedés perceire ők is jelen lehessenek. Egy-két gyakorlat elég volt ahhoz, hogy barátságos légkörben folyhasson a munka: az első feladat az volt, hogy lemodellezzünk egy látogatást, így a közösségek egyik tagja fogadott „látogatókat” a közösségéhez, a csapat többi része pedig másokhoz ment látogatóba. Ehhez a feladathoz minden katalizátor hozott otthonról képeket, tárgyakat, plakátokat, bármit, ami megjelenítette a munkát, melyet végeznek, s a képzők egy kis segédletet – szempontrendszert adtak a látogatáshoz. Mit érdemes előtte végiggondolni, mit szerencsés közben tenni és utána – visszacsatolásként, illetve a tapasztalatokat hogyan adjuk át a közösségünk otthon maradt tagjainak. Egy hatékony látogatás kellékei.

Miután mindenki ellátogatott három helyre, nagy körben visszacsatolás következett, mégpedig mindenki a véleményét „ajándékozta” a másiknak.

Aztán Tracey egyrészt levezette a csoportszerződés kötést, a program összeállítását és elmesélte a hátterét: mikor, hogyan, mire jó, milyen módszerekkel és szemlélettel érdemes ezt ügyesen csinálni, egyáltalán hogyan született meg a képzés programja, milyen célok mentén, így a katalizátorok képet kaptak arról, hogyan építsék fel saját megbeszéléseiket, képzéseiket és vezessék le azokat.

Ami jól működik…

Az átalakulás módszertana szereti a pozitív megközelítéseket: inkább nézzük meg, mi az, ami van, mint hogy azon keseregnénk, ami nincs. Tracey kedvenc mondása már-már bekúszott mindenki fejébe: azzal főzzünk, ami van! Na, az elismerő feltárás (appreciative inquiry) is egy ügyes módszer ehhez. A jóságokat, meglévő erényeket fedezi fel, s ezeket szem előtt tartva, az erősségekre építve tervez jövőt és valósít meg egy célt. Mi is pont ezt tettük. Mielőtt belevágtunk, jött egy filozofikus hőmérős feladat. Isti képző állításokat fogalmazott meg, s a tér két pontja (nagyon egyetértek – nagyon nem) közt elhelyezkedtünk annak függvényében, mennyire érezzük az állítást igaznak. Éhgyomorra rögtön olyan állítással indítottunk, ami sokakat meglepett: azaz hogy miként teremtjük a valóságot, a gondolatainkkal hogyan határozzuk meg a cselekedeteinket.

Aztán szakértő mozaik szisztémában megismertük az elismerő feltárás lényegét, folyamatát. Majd kaptunk a virágokhoz hasonló ábrákat: mindegyik sziromhoz egy-egy kérdés tartozott, s a közösségünkre vonatkoztatva satíroztuk, hogy szerintünk mennyire megy jól ez a dolog nekünk. Majd a kész papírokra rápillantva kitűnt, mi az, amit nagyon vagányan tolunk. Aztán ezeket a klassz témákat átbeszéltük párokban, s később elmondtuk nagy körben is a lényegét a többiek előtt. Ezt a módszert hazavisszük, s nyilván a közösségünkkel is megcsináljuk a sziromszínezést!

Jövőálmodás

Vasárnap átnéztük, mire jutottunk szombaton, mi mindenről is esett szó. Aztán a jövőtervezéssel folytattuk, amely az elismerő feltárásban a következő lépés. Négy jövőkép állt össze a gyors-lassú energiacsökken(t)és tengely és a kíméletlen-kíméletes klímaváltozás tengelyek adta lehetőségek mentén: a legrosszabb felől haladtunk a legjobb felé. Ebben a pozítív átalakulás jövőképben vertünk sátrat, el is mélyültünk benne egy rövid gyakorlat segítségével. Majd lezártuk a témát és egy újat nyitottunk.

Csipszet eszik és bio répát prédikál…?

A vezető szerepe került a fókuszba. Mindenki végiggondolhatta (ha akarta már az elismerő feltárás fókuszával, azaz az erősségeket szem előtt tartva), hogy ő milyen vezető vajon. Elmerengtünk azon, vajon a tetteink mennyire fontosak és tényleg nem ehet csipszet, aki átalakuló közösség vezetője? Aztán azt is megvizsgáltuk, mennyiféle taktikával lehet valaki jó vezető, hányféle úton szolgálhatja azt, hogy a közösség hozza meg végül a döntéseket. Hogyan lehet ezt segíteni? Mennyi felelősséggel jár, egyáltalán mire vonatkozik a katalizátor felelőssége?  

Közkinccsé tett új törekvések

Pár dolog mostanában alakul, úgyhogy erről műhelymunkák formájában gondolkodtunk, beszélgettünk. Egyrészt Gibbon a belső átalakulás ügyét karolta fel: a jövőben igyekszik azon munkálkodni, hogy az átalakulással foglalkozók kapjanak teret az érzelmeik megértéséhez, feldolgozásához, kezeléséhez. Elmesélte, mire jutott idáig és átbeszélték együtt a témát. Bérces Dóri a jobb külső kommunikáció érdekében tartott kupaktanácsot, Feldmár Nóri és Lacziné Timi pedig a COP21-re szánt üzenetünk elkészítésének stratégiáját dolgozták ki a műhelymunkásaikkal és aztán az egész csapat kivonult a Hősök terére egy közös fotóra a stencillel, és a kész „transzparensekkel”.  Szó esett arról is, miért fontos a hangunkat hallatni ebben a fontos témában.

Majd lezártuk a találkozót és a képzések utáni fura lelkiállapotban hazatértünk.

Mielőtt megköszöntük a vendéglátást, felolvastuk a hála-tálban lapuló cetliket. Ennek a mókának az a lényege, hogy a két nap alatt mindig ott volt az étkezőasztalon egy tál, rajta felirat: hála-tál. Kinek mikor jutott eszébe valami, amiért hálás, leírta a papírra, összehajtogatta és beledobta. Ilyenek lapultak benne:

• Hálás vagyok az ételekért!
• Köszönöm, hogy láthattam az idővonalatokat!
• Hálás vagyok azért, hogy ennyi ember tartotta fontosnak, hogy a hétvégéjét erre szánja!
• Finom volt az ebéd és az ellátás remek!
• Hálás vagyok minden percért, amit veletek tölthettem!
• Hálás vagyok, hogy mindenki jó humorral, türelemmel küzdött a napi folyamattal!
• Hálás vagyok a humorért!
• Hálás vagyok a nyitottságért és a képzésekért, amiből minden alkalommal sokat tanulok!
• Hálás vagyok a jókedvért!
• Hálás vagyok, hogy egy olyan kapcsolati háló tagja lehetek, ahol cigányok és nem cigányok együttműködése teljesen természetes, nem is kérdéses!
• Hálás vagyok a kedvességért!
• Hálás vagyok a nyílt fogadtatásért!